Mire tízéves lettem, a lakásunk teljesen műteremmé alakult át.

Keramikusművész édesanyám kilépett a Vincellér utcai kerámia szövetkezetből, és önállósította magát. Iparművészet, igényes tömegtermelés. Korong, elektromos kemencék, agyag, mázak, polcok meg természetesen művésztársaság. Anyám mindent tudott, zseniális művész volt. Félkézzel ontotta magából a szebbnél szebb tárgyakat. Ha kellett, korongolt, festett, üzletet kötött, de közben remekül főzött is az alig egynégyzetméteres kis teakonyhájában a népes vendégseregre, és természetesen mindeközben körülötte forgott az egész társaság. Baksa Soós, Bulla Emma, Tóth Menyhért, Istókovits Kálmán, PÖG, Varga Mátyás, Baktay Ervin. Devecseri, Ortutay – meg akik bedolgoztak a kerámiakészítésbe, és természetesen az új férj, aki átépítette az alig több mint 40 négyzetméters lakást műteremmé.

Földszinten laktunk, hárman éltünk a kerámiák között. Nekem a lichthof jutott, ha muszáj volt elhúzódnom tanulni. Teljesen természetes volt, hogy én is részese lettem az árukészítésnek. Préseltem, kemencét raktam, együtt festettem a lányokkal, árut beszereztem, szállítottam. Mindent megtanultam, ami az ipart jelentette a művészetben. Szerettem csinálni. Dolgoztam általános iskolásként, folytattam gimnazistaként, egyetemistaként is ez volt a főfoglalatosságom. Családi manufaktúra volt a mienk, hozta a pénzt, miközben sorra nyíltak anyám kiállításai. Hetvenre megépült a házunk a Sashegy oldalában, immár tágas műteremmel, bemutatóterem méretű nappalival. (Később itt forgatták a Szomszédok című teleregény egyes epizódjait is).

A sok munka sok betegséggel járt. Édesanyám sorra kapta az infarktusokat, rák pusztította a szervezetét. Hetvenháromra édesanyám teljesen legyengült, már csak a tervezéssel tudott foglalkozni, minden mást a keze alá kellett dolgozni. Át kellett vennem a műterem irányítását, egyedül felügyelni a sorozatgyártást, instruálni a bedolgozókat, anyám keze alá dolgozni. Ekkor készültek a fehér kerámiái, eközben tanultam meg építeni a figurákat, kezdtem el önállóan is alkotni, az első nagy tálaim, vázáim ekkor készültek. Az egyetem elvégzése után nem mentem el mérnöknek, hanem otthon maradtam keramikusnak.

1979 áprilisában  édesanyámat otthon érte a halál. Az ötödik szívinfarktust már nem élte túl. Mindössze 63 évet élt.

Magamra maradtam a műteremben. Folytattam az ipart, az üzletszerű kerámiagyártást. Anyámmal együtt már korábban építettem néhány nagyméretű tárgyat. Ezek nyomán padlóvázákat, és kisméretű korongolt vázákat formáltam, ahogy tudtam. Monokróm darabok, fehérek, feketék, vörösek, a gyász színei. Közös vonásuk, hogy formájuk többnyire madárra emlékeztetett. Megkértem az anyám celldömölki barátait, hadd állíthassam ki ezeket a darabokat ugyanott, ahol édesanyám utolsó kiállítása volt. Így küldtem utána madaraimat. Csak én tudtam ezt, hogy bár akaratlanul lettek azzá, de ők Kharón madarai, akik a halottat elkísérik utolsó útjára át Styx folyón egészen az Aorniszig, az Alvilág széléig, ahol már a madár sem jár. Gyászmunka volt. Ezután már több kerámiát nem csináltam, elbúcsúztunk.